Kicsit beleolvastam a szocfóbosok fórumaiba. Tényleg csak kicsit, nincs átfogó képem róluk/rólunk, de eddig azt kell mondjam, halleluja! tényleg nem vagyok egyedül. Érdekes, hogy úton-útfélen nem találkozom egyel sem (vajon miért? :P) pedig azért vagyunk jópáran. 

Haha, meg aztán rögtön eszembe jut, simán lehet, hogy bármilyen fórumba beleolvasva azt gondolnám, végre! mert úgyis tudok találni valami közöset bárkiben. De ezt most hagyjuk ki.

Az a pár kis izé amit elolvastam... nagyon ott van. Pl. amikor írja valaki, hogy jár pszihakármihez, és el kéne mondania mit érez. De hogyan mondja el, mikor lehet nem is tudja pontosan, meg éppen akkor csak egy része jut eszébe, vagy csak azt mondja amit pont akkor fontosnak talál, de van egy csomó más dolog ami később eszébe jut, hogy mondania kellett volna. A szakértő meg hoz valami diagnózist abból a kis csücsök-mücsök töredék információból, agyrém. (Aha, egyik részem azt súgta, nyilván a hiányosságokból is lehet diagnosztizálni.)

Még kiskoromban erős volt a késztetés, hogy el kéne menni valakihez aki jól megszakért, megkezel, és ezek után tökéletes puzzle darabként részt vehetek a folyamatokban, amiknek így megkezeletlenül nem sok értelmét látom. Azóta láttam, mi megy itt-ott, és már annak sincs értelme, hogy kidobjak csomó pénzt "beszélgetésekre" meg "gyógyszerekre". Most már csak a periodikus őrlődés megy, szerencsére nem túl sok nagyon rossz időszak van. 

Viszont sajnálom a környezetemet, mert nem tudhatja mi is ez az egész, engem meg felbosszant azzal, hogy azt állítja, tudja. Sajnálom magam is, mert mi van, ha tényleg tudja, csak elhitetem magammal, hogy nem? Megpróbálom elképzelni, hogy egy szociálisan nyitott ember bele tudná-e élni magát egy fóbiás helyzetébe, látásmódjába. Nem tudom. És az a vicces, hogy jelen eszközeinkkel egyeztetni sem tudnánk.

 Jelenség: két ember beszélget. Az Egyik mond valamit, a Másik pedig válaszol. A Másik gyakran úgy válaszol, mintha elsőre értette volna, Egyik mit is akart mondani. Persze nem mindig van ez így, előfordul, hogy Másik kérdez. Ritkán.

Az értés feltételezéséről van szó. Úton útfélen belekerülök ebbe a helyzetbe. Pillanatnyilag az a gyanúm, azért nem kérdeznek bele, pontosan hogy is értettem valamit, mert a kérdező attól tart, mindkettőnknek iszonyat kínlódás lenne ha válaszolnom kellene. Lehet, de lehet, hogy nem.

A kérdezéssel valahogy baj van. Igaz, hogy általában nehezen válaszolok, mégpedig azért, mert egymásnak leginkább költői kérdéseket tudunk feltenni. Micsinász te? Hogy vagy? Milyen volt a film? Stb. A válasz igazából nem érdekes. Azon gondolkozom, kerültem-e már olyan beszélgetős helyzetbe, amikor a másik félnek tényleg haszna származott abból, amit mondok neki. Ja igen, emlékszem. :) De ehhez az kellett, hogy ne ismerjen. És véletlenül olyan téma foglalkoztatta amiben én benne voltam, és ez kiderült. 

Nagyon könnyen meg tudom azt csinálni, hogy ha mondok valamit és azt értik valahogy, rájuk hagyom. Nem javítok bele. Mondjuk úgy érdeklődés hiánya miatt. (Nem az én érdeklődésem hiánya.) És most tényleg nem tudom, hogy engem nem akarnak macerálni, vagy annyira egyértelműnek tartják, mit hogy értettem, vagy annyira érthetetlen, hogy sehova nem kapcsolható, vagy valami más. Meg kellene kérdezni, de nem tudom hogy kérdezem meg úgy, hogy ne úgy tűnjön, kizárólag magam miatt érdekel ez a jelenség. Másrészt meg kit érdekel ha úgy tűnik. Inkább az a baj, hogy még megkérdezni sem tudom úgy, hogy érthető legyen.

 Tegnap mondott valaki olyasmit, hogy lehetne több barátom, ha nem ijeszteném el őket. Én meg erre azt válaszoltam, hogy nekem ez az elijesztés egyfajta szűrő, hogy aki megmarad az oké. Sajna nem kérdeztem meg, miért is gondolta, hogy elijesztem az embereket, hanem szokás szerint rögtön úgy vettem (az ilyesmiben nagy vagyok), hogy ez úgy van. Na de asszem mindjárt meg fogom kérdezni e-mailben.

Egy régebbi bejegyzésemben már utaltam erre a dologra amúgy, de mégis csodálkozom, hogy más is észrevett ilyesmit.

Egyébként nagy álmom, hogy találok olyan társaságot, ami a legrosszabb arcomat mutatva (ami szerintem teljesen elmebeteg) is elfogad. Azon kívül nem várja el, hogy megtanuljak spécin kommunikálni, de a legnagyobb lehetetlenség: hogy nem különböztet meg a kommunikációm milyensége miatt. Úristen, ha egyszer megtapasztalnám ezt az élményt! Na jó, már majdnem volt hasonló, de mindig valahogy elrontódik.

 történt. Napokig kínlódtam, mert a böngésző nem hozott be bizonyos honlapokat, csak használhatatlanságig lebutítva. Erre most bekapcsolom a gépet, és minden működik? Mi történhetett, amíg aludtam, vagy amíg nem voltam a szobában? Ráijesztettem azzal, hogy le fogom cserélni? (Le is fogom, ha-ha.) Hirtelen semmilyen ésszerű magyarázat nem jut eszembe.

 Annyira jó volt most kint zuhanyozni, hogy az íráshoz is kedvet kaptam. Ahogy folyt a meleg víz - tényleg elképesztően jó a hőfoka most - arra gondoltam, ez a zuhanyozás most boldoggá tesz.

Van a faluban egy kislány. Az első találkozásnál érezhető volt, hogy van benne valami furcsa. Pár éve volt, hogy odajött a kapuba beszélgetni, és azt mondta "én olyan boldog vagyok". Akkor olyan 8 éves körül lehetett, és annyira mesterségesen hangzott a szájából ez a mondat, annyira érzékletesen karikírozta a világot, hogy azóta is mikor a boldogság eszembe jut, mindig az ő hangját hallom. És amikor beszélek róla, akkor is az ő hangja szól, pedig biztosan tudom, hogy akkor és ott tényleg boldogság az amit érzek. Mégis egyfajta karikatúra, mint egy csomó más dolog is. Olyan érdekes lenne elcsípni mi is ez pontosan. Ha a gyerkőc egyfajta kulcs ehhez, róla még annyit, hogy szinte mindig úgy beszél, mintha egy könyvből olvasna fel. Rendszeresen mond közhelyes dolgokat, és annyira érződik hogy a mondatai nem az övéi, hogy ettől kissé feszengő érzésem szokott támadni. Nagyon felnőttes történeteket is szokott előadni úgy, mintha vele történtek volna, pedig az kizárható. (pl a férjéről beszél)

És a mai ihlet ki is merült ennyiben.