Gondoltam az egyik közösségi portálon létre hozhatnék egy sziciofób csoportot. Rögtön eszembe is jutott, hogy a mi fajtánk nem fog ilyet létre hozni, mert egyszerűen nem testhezálló a népszerűsítés. De azért rákerestem. És volt! Majd tüzetesen meg fogom nézni egy olyan helyen, ahol normális netsebesség van. Viszont eszembe jutott egy régi emlék, ami azóta sem hagy nyugodni. Középiskola, valami környezetismeretféle óra. Az egészségről tanulunk, testi, lelki, mentális. Tanárnéni statisztikát készít: tegye fel a kezét, aki lelkileg egészségesnek érni magát. Aki úgy érzi felrakja, én nem. Aztán tegye fel a kezét, aki nem érzi magát lelkileg egészségesnek. Felrakják az egészségtelenek, én nem. Jön utána valami duma, én meg nézek, hogy mi is van? Mi van azokkal, akik az egyikre sem jelentkeztek? Ők micsodák? Ki foglalkozik velük? Miért kellett volna ebbe a két lehetőségbe mindenkinek beleférnie? Vagy éppen nem pont annak van problémája, aki nem is jelentkezik? Mi a sz@r van??

Aztán egy másik emlék, ami szintén kapcsolódik valahol. Általános iskola. A legjobb barátnőm, aki mellett az órákon is ülök, eltörte a kezét. Anyukája megengedte, hogy a másfél hónap begipszelt időszak alatt otthon maradjon. Betegsége alatt egy másik barátnőm mellett ültem. Aztán mikor K. (legjobb b.nő) először jött iskolába Z. (másik lány) büszkén jött hozzám, hogy K. mellette fog ülni (akivel soha de soha nem voltak olyan viszonyban, hogy padtársak legyenek), mert tudja, hogy különben én akartam volna vele ülni és akkor ő egyedül marad. Valamiféle rövidzárlatra emlékszem, mert nem értettem, hogy Z. miért érzi azt a tettet jogosnak saját magától, amit tőlem sérelmezett volna. És még úgy is a szememre veti, hogy semmivel nem utaltam arra amitől ő tartott. Azt gondolom, akkor érezhettem azt, mit szoktak átélni az emberek, amikor igazságtalanság történik velük. Asszem azóta sem éreztem, mert valamilyen másik polcra raktam az ilyen helyzeteket.

Ja és menet közben egy friss, de nem is emlék, hanem tehetetlenség. Különböző képességűek vagyunk. Értem ezt úgy, hogy van aki izmosabb, felemel egy szekrényt. Van aki tanultabb, fejből vágja a történelmi eseményeket. Van aki kreatívabb, egyedi ékszereket készít, sorolhatnám. Aztán van aki kommunikatívabb (vagy milyen szót is használjak, mert közben egy régebbi szám jut eszembe azzal a szöveggel: "a szó veszélyes fegyver, és van aki fegyvertelen"), szóval van aki jól nyűvi a szavakat. És mintha az természetes lenne, hogy egy jól nyűvő elvárja egy alig nyűvőtől, hogy a szavak szintjén értesse meg magát. Hogy is mondjam ezt érthetően. Szavakkal háborúzunk (szándékosan használom ezt a szélsőséges kifejezést), és akinek csak a puszta keze jutott a lézerágyúval szemben, megnézheti magát.