Tegnap megszemléltem, milyen is egy önfejlesztő csoportterápiás beszélgetős kör. Hú, nagyon érdekes volt! Több szempontból is, amiket nem biztos, hogy most le fogok írni. De feltétlen érdekes olyan környezetben lenni, ahol ismert és értett az az állapot, amiben én is érzem magam társaságban. 

Ami meglepett, hogy mintha csak a rendszerinformatikus suliban lettem volna, azaz egyedül voltam nő. Fel kell tételeznem, hogy nem ez a jellemző, csak pont így alakult. A statisztikák szerint mi vagyunk többen. Viszont azt el tudom képzelni, hogy a férfiak nagyobb motivációval járnak el ilyen helyekre.

Próbáltam összeszedni, mi a közös ezekben az emberekben (ebbe természetesen magamat is beleértem). Nem mondok újdonságot, hogy valami olyasmi, hogy nem érzik jól magukat a bőrükben a környezetükben, és ez zavarja is őket. Ja és azt gondolják, hogy erről nem a környezet tehet, hanem ők, és sok időt fordítanak saját maguk kijavítására. Na ezt még át fogom fogalmazni mert tegnap jobban összeszedtem.

Többen azt mondták, hogy vágynak részt venni a társasági életben, de nem tudják rendesen megcsinálni. Na én úgy érzem, hogy nem vágyom, de persze lehet, hogy ezt csak elhitetem magammal.

Ja meg észre vettem, hogy amikor mesélek valamit magamról, akkor jellemzően olyan helyzeteket szedek elő, hogy ha nem velem történt volna, sajnálnám azt akivel történt. És ráadásul amikor mesélem, az egész tele van érzelemmel. Ezt igazából nem szeretném, de úgy tűnik annyi kiadni való dolog van, hogy nem tudom már lekezelni. Kicsit olyan mintha egy kisgyereket tartanék a víz alatt, aki ha néha enged a nyomás feljön és segítségért kiáltana, de befogom a száját. Szegény. Nem tudom még mit kezdjek ezzel, de talán segítene, ha elengedném, hogy mindenféle hülyeségről és sokat beszéljen.