Ma különösen érzékeny voltam. Több olyan időszak is volt napközben, hogy jól esett volna egyedül lenni, anélkül hogy kérdésekre válaszoljak, miközben azon erőlködöm, nehogy megbántsak valakit. Mert nem ártott nekem senki, csak szerettem volna egyedül lenni. És elgondolkoztam, ez mennyire lehet megszokás? Mert elég jól elvagyok egyedül, szerintem jobban mint az átlag és igénylem is, hogy néha senki ne legyen a közelemben.

Óvodás koromban legnagyobb vágyam egy kistestvér volt. Egy kis szöszke fiúra vágytam, egy öcsikére akit lehet szeretgetni, akivel lehet játszani, akit lehet tanítani. Nem lett kistestvérem, viszont voltak macsekok és kutyák, akik betöltöttek némi űrt ezen a téren.

Érdekes, hogy mai fejjel az akkori szeretetem egyfajta kínzás is volt. Volt egy kis vörös cicám akit imádtam. És úgy éreztem, ha kifejezhetném azt a szeretetet amit érzek, a kis állat azonnal összeroppanna az ölelésemben. El is képzeltem, milyen jó lenne egy műcica, ami ugyanúgy néz ki mint az igazi, viszont annyira szoríthatom amennyire csak jól esik. Így szerethetnék is és a valódi cicának sem esne baja.

Szerintem ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Biztos érzett már más is olyat, hogy úgy szeret valakit, hogy szinte szeretné felzabálni. Engem is öleltek már olyan erősen, hogy félni kezdtem.

Nem volt testvérem, viszont megtanultam egyedül társasjátékozni, kártyázni... Hm. Talán ezért is vagyok most olyan amilyen? :D Mert magam ellen játszottam és annak nem volt igazán értelme? És ez bevésődött. Na ezen még gondolkozom.