Kicsit beleolvastam a szocfóbosok fórumaiba. Tényleg csak kicsit, nincs átfogó képem róluk/rólunk, de eddig azt kell mondjam, halleluja! tényleg nem vagyok egyedül. Érdekes, hogy úton-útfélen nem találkozom egyel sem (vajon miért? :P) pedig azért vagyunk jópáran. 

Haha, meg aztán rögtön eszembe jut, simán lehet, hogy bármilyen fórumba beleolvasva azt gondolnám, végre! mert úgyis tudok találni valami közöset bárkiben. De ezt most hagyjuk ki.

Az a pár kis izé amit elolvastam... nagyon ott van. Pl. amikor írja valaki, hogy jár pszihakármihez, és el kéne mondania mit érez. De hogyan mondja el, mikor lehet nem is tudja pontosan, meg éppen akkor csak egy része jut eszébe, vagy csak azt mondja amit pont akkor fontosnak talál, de van egy csomó más dolog ami később eszébe jut, hogy mondania kellett volna. A szakértő meg hoz valami diagnózist abból a kis csücsök-mücsök töredék információból, agyrém. (Aha, egyik részem azt súgta, nyilván a hiányosságokból is lehet diagnosztizálni.)

Még kiskoromban erős volt a késztetés, hogy el kéne menni valakihez aki jól megszakért, megkezel, és ezek után tökéletes puzzle darabként részt vehetek a folyamatokban, amiknek így megkezeletlenül nem sok értelmét látom. Azóta láttam, mi megy itt-ott, és már annak sincs értelme, hogy kidobjak csomó pénzt "beszélgetésekre" meg "gyógyszerekre". Most már csak a periodikus őrlődés megy, szerencsére nem túl sok nagyon rossz időszak van. 

Viszont sajnálom a környezetemet, mert nem tudhatja mi is ez az egész, engem meg felbosszant azzal, hogy azt állítja, tudja. Sajnálom magam is, mert mi van, ha tényleg tudja, csak elhitetem magammal, hogy nem? Megpróbálom elképzelni, hogy egy szociálisan nyitott ember bele tudná-e élni magát egy fóbiás helyzetébe, látásmódjába. Nem tudom. És az a vicces, hogy jelen eszközeinkkel egyeztetni sem tudnánk.