Most, hogy fél éves munkámat vesztettem el a gépemen, kezdem megérteni az online felületek hasznosságát. Az anyag felbecsülhetetlen, és titkosítás miatt tűnt el. Az hagyján, hogy értelmes lenne rendszeresen menteni, de az életben többet nem fogok titkosított mappát használni. 

Ma végre bejutottam egy évek óta nem használt levelezésembe, ami fölszabadított egyéb más, ezer éve elfeledett regisztrációkat. Kiderült például, hogy Twitter fiókom is van, amit nagyjából nem sokkal azután el is felejtettem, hogy először beléptem rá.

Abban az időben, mikor használtam ezt az e-mail fiókot, kísérleti jelleggel alteregó karaktereket próbáltunk ki néhányan. Nekem is volt, és most kicsit visszapillanthattam erre az időszakra. Nem az első eset, hogy meglepetésként ér, amikor egy általam írt, ám alteregó által publikált bejegyzést visszaolvasok. Bár emlékszem arra amikor megírtam, mégis kicsit olyan, mintha egy másik ember szövegét olvasnám. Egyáltalán nem ijesztő, inkább érdekes. Olyasmi, hogy "nahát, ilyet is tudok".

Ez a Twitter cucc meg egyáltalán nem fura, hogy elfelejtődött. A "fő karakterem" aki most is írja ezt a bejegyzést, nem akar regisztrálni a Twitterre. Így nem is fog felesleges dolgokat a fejében tartani. 

A másik, hogy visszatekintve tök érdekesnek tűnik ez az öt évvel ezelőtti időszak. Volt egy tágabb társaság a világmegváltás óhajával, és bár szokás szerint nem tekintettem magam közéjük tartozónak, mégis az voltam, és megmosolyogtatnak az akkori emlékek. Viszont az milyen hülye dolog már, amikor az ember úgy általában (mert szerintem mindenki) a múltat utólag élvezetesebbnek látja. Ebből kiindulva öt év múlva boldogabbá fog tenni ennek a blognak a visszaolvasása, minta milyen most vagyok, éppen írás közben. 

De vágjunk is a közepébe. A napokban azon elmélkedtem, mekkora mém már ez a karácsonyfa állítás. Egyszer valaki kitalálta, és azóta is nyomjuk rendületlenül. Az ilyen hosszútávon fennmaradni képes dolgok mindig elbűvölnek. Ki, hol, hogyan, de leginkább miért? Ezért gondoltam, hogy utána nézek a fenyő díszítés történetének.

Találtam pár verziót (nem vittem túlzásba a kutatást), nagyjából fedik is egymást, de nekem a legjobban ez tetszett, mégpedig az alábbi mondat miatt: "A szenteste a bűn átélését és a bűnbocsánat eljövetelét jelentette az ünneplőknek." Ez akár nagyon leegyszerűsítve azt is jelenthetné, hogy ha feldíszítek egy fát, az elmúlt évre visszamenőleg minden olyan dolgot jóvá tettem, amit nem szabadott volna elkövetni. Amennyiben valahol a háttérben lenne egy ilyen szimbólum, az sokmindent megmagyarázna.

Persze mai fejjel már nem tudatos ez az egész, de ilyenkor mindig eszembe jut a majmos kísérlet (ami nem tudom, hogy tényleg megtörtént-e, de most nincs is kedvem utána nézni) a létrával meg a banánnal.

Az elmúlt napokban két olyan dolgot is csináltam, ami túlmutat a képességeimen. Alkudtam(!) egy jelentős összeget munkadíjból, és szívességet kértem egy idegentől. Mindezek annyira hihetetlenek számomra, hogy alig térek magamhoz. Úgy érzem, ezek után jöhet bármi. (Majd elmúlik.) Mindenesetre elég büszke vagyok magamra. Amúgy ezt a dolgot, hogy büszke lehetek magamra, egy aspi kollégától tanultam, (A kollégát itt úgy értem, hogy valaki, aki szintén nehézkesen mozog a nagyvilágban), akinek ez egy kedvenc kifejezése szokott lenni.

Visszatérve erre a frenetikus két dologra (ami ugye másnak csettintésre megy), úgy jöhettek létre, hogy nyomás alatt voltam. Vagy megcsinálom, vagy valami rosszabb helyzet lesz, amit majd még nehezebb lesz megoldani. Néha ez a nyomás segíteni szokott, hogy elintézzek valamit, és ne halogassam.

Miért ne lehetne az, hogy a szociális fóbia (és társai) a társadalmi hülyeségekre adott természetes reakció? Mi lenne, ha kiderülne, hogy pl. egy szociális helyzetre produkált pánik reakció egyáltalán nem túlzó, hanem pontosan arányban áll az egyént bombázó folyamatos elvárásokkal, kultúrális követelményekkel, miegymással?